Hajnali léptek a városszélen

Mirella felállt a kőkereszt talapzatáról, megrázta porlepte szoknyáját, s egy halk csettintéssel intett társának. Borda tüstént az oldalán teremve lépkedett a derengő szürkületben. A kanyargós dűlőút lassan kiszélesedett, s a távolban, a hajnali párába burkolózó dombhát mögött már felsejlettek a városszéli vásártér közeledő körvonalai. Az árusok szekerei még csendben várakoztak a lezárt kapuk előtt, de a szél már meghozta a friss faszén és a sülő kenyér fanyar, hívogató illatát.
Mirella szája szélén halvány, elégedett mosoly bujkált. A dupla fenekű rekeszekben lapuló finom kelmék, ritka fűszerek és ápoló kenőcsök sértetlenül vészelték át az éjszakai portyát. Tudta jól, hogy a kövér tiszttartók és gőgös uraságok maroknyi ezüstöt is megadnak majd a csodaszerekért – ő pedig már pontosan kigondolta, hová vándorol az a vagyon. A kapukon kívüli nyomortelep didergő pulyáinak és nincstelenjeinek meleg holmi s jóféle elemózsia dukál a közeledő hideg napokra.
Ahogy elértek a városszéli legelőt övező alacsony kőkerítésig, Borda hirtelen megtorpant, s halkan felmordult, füleit a szederindás bozót felé hegyezve. Mirella keze reflexszerűen óvta a szüszőt, ám az árnyékok közül nem őrök, hanem egy ijedt tekintetű, elnyűtt gúnyájú fiatal suhanc lépett elő, tisztelettudóan meghajtva magát a vándorok előtt.