A túlparti dűlőúton

A túlparti partoldal puha földje jólesően simult Mirella átázott lábfeje alá. Ahogy kilépett a vízből, a sekély patak hűvös érintése még perceken át ott bizsergett a bőre felszínén, frissítő kontrasztjaként az éjszaka izgalmainak. Borda egyetlen kiadós mozdulattal megrázta fekete bundáját, apró vízcsepp-záport szórva a közeli kökénybokrok leveleire, majd elégedett horkantással igazodott el újra a lány oldalán.
– Úgy tűnik, átértünk, öreg harcos – kuncogott Mirella halkan, miközben óvatosan kicsavarta a szoknyája alját, s megigazította a vállán átvetett szüszőt. A gondosan betakart portékák szárazak maradtak, s a batyu mélyén megbúvó garasok éppolyan halkan csörrentek meg, mint a patak kövein átsuhanó habok.
Visszapillantva a sötéten kanyargó vízfelszínre, a túlparti híd fáklyáinak bágyadt fénye már csak apró, sárgás pontként derengett a távolban. A hajdúk valószínűleg még mindig a korhadt kunyhók mögül szálló füstöt szidták, fittyet hányva arra, hogy a zsákmányuk már régen a birtokhatáron túl jár. Mirella szája sarkában pikírt mosoly bujkált: szerette, mikor a gőgös tiszttartók kutyái ilyen csúfosan pórul jártak.
A dűlőút vékony csíkja puhán kanyargott tovább az öreg tölgyes sűrűjébe. Itt már nem kellett a strázsák lépteit figyelniük, a csend barátságossá és védelmezővé vált. A lány mélyet szippantott a tiszta, éjszakai avarszagból, s határozott léptekkel indult meg a fák között felderengő menedék felé.