Útelágazás a galagonyásnál

A dűlőút mentén sűrűsödtek a galagonyabokrok, s a szekér kerekei már lágyan, a nedves avarban dobolva haladtak előre. A szegénytelep lármája és a hajdúk kiabálása teljesen elenyészett a hűvös éjszakai csendben. Mirella hátrafordult, benyúlt az ülés mögé, s óvatosan felemelte a dupla aljzatot takaró nehéz plédet.
– Ki lehet dugni az orrokat, odalenn! – suttogta derűsen, miközben a faforgács szagú félhomályból két riadt, mégis kíváncsi gyerekszem villant fel rá. – A hajdúk valószínűleg még mindig a kunyhóban köhögnek és egymást szidják.
Jakab apó megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint a deszkák résén át friss, éjszakai levegő áramlott be hozzájuk. Mirella előhalászott a tarisznyájából egy puha pokrócot meg némi aszalt szilvát, s gyengéd mosollyal beadta a vacogó pulyáknak. A gyerekek apró keze azonnal kapott a csemegéért, s a riadalom helyét a gondoskodás biztonsága vette át.
Borda eközben a lovakat terelte magabiztos kézzel: a szekér hamarosan elérte a szárazmalom felé vezető régi útelágazást. A kocsis egy pillanatra megeresztette a gyeplőt, s várakozón nézett a lányra.
– A malom felé menjünk – jegyezte meg Mirella halkan. – Ott az öreg molnár nem tesz fel fölösleges kérdéseket, a meleg kemence mellett pedig pihenhetnek a kicsik kora hajnalig.
Borda szótlanul bólintott, majd egy finom mozdulattal a bal oldali keréknyomra kormányozta a fogatot. A sötétség védelmező takaróként borult rájuk, s a szekér csendesen gurult tovább a menedék felé.