A szárazmalom kapujában

A keréknyom elkeskenyedett, ahogy a szekér a malomárok mentén haladt tovább a sötétben. A távolban hamarosan feltűnt a régi szárazmalom komor, szögletes kontúrja, melynek vaskos gerendái között halkan fütyült az éjszakai szél. A molnár kis ablakában felsejlett egy apró, sárgás fényforrás, jelezve, hogy az öreg János még nem hajtotta álomra a fejét.
Borda hirtelen megrántotta a gyeplőt, s a lovak halkan horkantva álltak meg a nagy pajta sötét árnyékában.
– Valaki mozog – mormolta Borda feszülten, szemeit a sötét kapualjra szegezve.
– Csak a molnár az – suttogta vissza Mirella, bár a szíve a torkában dobogott. A szoknyáját megigazítva előrehajolt. – Várj itt.
Mirella halkan lecsusszant a bakról, s a földre lépve ügyelt rá, hogy a száraz gallyak ne roppanjanak meg a csizmája alatt. Osonva a faajtóhoz lépett, majd megkocogtatta a gerendát: három rövid, egy hosszú ütés. A szellőzőrésen át finom lisztszag és a korhadt fa megszokott illata csapott ki. Az ajtó lassan megmozdult, s a kapu résein át felsejlett a menedék ígérete.
Borda óvatosan betolódott a szekérrel a nyitott pajtába, míg Mirella visszalépett a dupla aljzathoz, s halk kopogtatással jelezte a megbújó kicsiknek: megérkeztek.