Lisztszagú menedék

A pajta nehéz tölgyfa ajtaja halk reccsenéssel zárult be a szekér mögött, kirekesztve az éjszakai szél süvítését és a távoli dűlőutak bizonytalanságát. Öreg János, a molnár, gondosan elhúzta a vaskos reteszt, majd magasba emelte a viharvert lámpást, melynek sárgás fénye lassan táncolt a lisztporos gerendákon és a felhalmozott szalmabálákon.
Mirella nem teketóriázott tovább. Ügyes mozdulattal felpattintotta a szekér alján lévő rejtekhely zárját. A dupla fenék deszkái alól megkönnyebbült sóhajok kíséretében bújtak elő a didergő kicsik és az öreg Jakab. A gyerekek még mindig megszeppenve pislogtak a hirtelen jött világosságban, de Mirella meleg, biztató szavai és a gyorsan rátukmált vastag pokrócok azonnal feloldották bennük a feszültséget.
– Odabent a kamrában forró gyógytea gőzölög, meg egy kevés szárított gyümölcs – dörmögte csendesen a molnár, s a szalmával bélelt sarok felé terelte a fáradt társaságot. – A hajdúk a lenti gázlónál tévelygenek, eszükbe se jut a szárazmalom felé nézni ezen az éjszakán.
Míg a gyerekek a meleg italért nyúltak, Borda egy pillanatra sem lankadó figyelemmel őrizte a pajtakapu rését. Mirella elégedetten lépett mellé a sötétbe; a csel bevált, a szegénytelep elnyomottjai biztonságban voltak.