A liszteszsákok mögötti ösvény

János, a molnár csendesen végiglépdelt a lisztporlepte pallókon, s két gőzölgő facsészét nyújtott át az ajtónál őrködőknek. A sűrű, kamillás fűszeres főzet illata egy pillanatra elnyomta a szárazmalom fülledt, gabonás szagát.
– Ha a nap felkél, a hajdúk biztosan visszatérnek a gázlótól, miután rájönnek, hogy átejtették őket – mormolta az öreg, miközben viharvert ujjával a pajta sötétebb, hátsó szeglete felé mutatott. – Ott, a roskatag lisztesládák mögött van egy régi kivezető nyílás. A kiszáradt patakmederbe visz, közvetlenül a fűzfák oltalmába.
Mirella elismerően bólintott, s miközben belekortyolt a meleg italba, fél szemmel Bordát figyelte. A fekete kutya halk horkantással szimatolt bele a gerendák közti résen átáramló hűvös levegőbe, de izmai kissé elernyedtek: a távoli kutyaugatás teljesen elült, a környékre végre csend borult.
– A pulyáknak pihenniük kell hajnalig – jegyezte meg Mirella halk, magabiztos hangon. – Jakab bátyám csontjai sem bírnák a további zötykölődést a sötétben. Ha a zsarátnok elhamvad, elrendezzük őket a meleg szalmában.
A molnár megértően bólintott, s a pajta mélyébe húzódva még egy adag száraz gallyat dobott a kisméretű, rejtett tűzhelyre. Mirella a hátsó nyíláshoz lépett, s óvatosan félrehúzta a korhadt deszkát, ellenőrizve a tartalék egérutat. A nyirkos patakmeder felől friss, éjszakai szellő áramlott be, biztató menekülési lehetőséget ígérve arra az esetre, ha a hajdúk mégis felbukkannának a virradat első fényeinél.