A csöndes virradat előtt

Mirella óvatosan visszatolta a kivezető nyílást takaró korhadt deszkát, hogy a fagyos éjszakai huzat ne lepje el a pajtát. A szalmában kucorgó pulyák már mélyen aludtak, egyetlen egyenletes szuszogássá csendesítve a sötétséget, miközben Jakab bátya a sarokban támasztotta meg fáradt hátát.
Borda halkan a hátsó járat mellé telepedett, mancsára hajtva a fejét, de koromfekete fülei minden apró reccsenésre megrebbentek. Mirella mellé lépett, s szorosan az övébe rejtett kis szüszőhöz nyúlt, amiben a legszükségesebb apróságokat tartotta. A csípős füst trükkje szerencsére jól működött a kunyhóban, de tudta, hogy a hajdúk türelme nem tart örökké.
– Ha a hajnal első sugara eléri a gázlót, mi már a patakmederben leszünk – suttogta a kutyának, miközben végigsimította annak szőrös nyakát.
Borda csak egy alig hallható horkantással felelt, megerősítve, hogy készen áll. A pajta kapujánál Öreg János halkan elfordította a reteszt, majd egy óvatos intéssel jelezte, hogy odakint a dűlőúton minden csendes. Mirella az éjszaka leple alatt még egyszer átvizsgálta a szekér mellett megmaradt úti csomagokat, hogy hajnalban egyetlen felesleges mozdulat se késleltesse a surranást a fűzfák takarásában.