Derengés a fűzfák alatt

Amikor a pajta deszkái között derengeni kezdett a szürkés kora hajnali fény, Öreg János egyetlen apró intéssel jelzett a fal tövéből. Eljött a pillanat. Mirella nem teketóriázott: gyengéd, de határozott kézmozdulattal ébresztette a szalmában kucorgó pulyákat, akik meglepően fegyelmezetten, némán dörzsölték ki az álmot a szemükből. Jakab bátya guggolva, halkan nyögve tápászkodott fel, de a szemeiben már ott csillogott a reményteli megkönnyebbülés.
Borda volt az első, aki átpréselte magát a félretolt deszkarésen. A fekete kutya nesztelenül vegyült el a nyirkos fűzfák sűrűjében, s alig egy perc múva egy tompa horkantással jelezte a bokrok alól: a patakpart tiszta, a hajdúknak nyoma sincs.
Mirella egymás után segítette át a gyerekeket a szűk nyíláson, szigorúan ügyelve arra, hogy a tarisznyák csatjai se koccanjanak a faforgácson. A szekér egyelőre biztonságban maradt a molnár pajtájában – jobb volt most gyalog, észrevétlenül követni a vizet, mint a dűlőút saras keréknyomaiban zörögni a nehéz tengelyekkel.
Öreg János még egy utolsó, biztató kacsintást küldött feléjük, mielőtt óvatosan helyére illesztette volna a takaródeszkát. A kis csapat nekilendült: a lapos, nedves kavicsokon lépkedve, a fojtogató hajnali köd álcájában indultak el a kanyargó patakmeder mentén, hagyva, hogy a hűvös szél lassan elmossa mögöttük a szárazmalom friss lisztszagát.