Léptek a fűzfabokrok közt

A fűzfák alacsonyan hajló ágai zöld függönyként zárták el a kanyargó patakot a külvilágtól. A csípős, nyirkos reggeli levegőben csendesen cuppogott a kavicsos iszap a lábuk alatt, míg Borda elöl, alacsonyra engedett fejjel pásztázta a parti sásost. A köd szinte rátapadt a vizes levelekre, miközben a kis csapat igyekezett minél kisebb zajt csapni.
– Állj! – szisszent halkan Borda, és a vizes fűre mutatott. – Nyomok. Friss.
Mirella óvatosan előrelépett, s a víz fölé hajolva megvizsgálta a nedves köveket. A sekély gázlónál jól látszott, ahol valaki nemrégiben gázolt át a túlsó partra: a kavicsok közti finom iszap még nem ülepedett le teljesen. A gyerekek riadtan húzódtak vissza, de Mirella csípős félmosollyal intett nekik.
– Ne ijedjetek meg – suttogta alig hallhatóan. – A tiszttartó hajdúi nem áztatják a csizmájukat fűzfagyökerek között. Ez csak egy helyi halász lehetett.
– Mégis jobb az óvatosság – mormogta Borda feszülten, szemeivel a bokrokat fürkészve. – Váltsunk oldalt!
– Úgy lesz – bólintott Mirella. – A sodrásban átlépve nem marad nyomunk. Jakab bátya, fogja a legkisebbet!
Egymás kezét fogva lépdeltek át a hűvös, bokáig érő vízben. Mirella óvatosan ügyelt rá, hogy senki se csússzon meg a mozaikszerű köveken, miközben Borda a túlsó part védelmet nyújtó sűrűjében már meg is találta a továbbvezető rejtett ösvényt.