Riadalom a vadcsapáson

A vizes növényzet halk suhogással simult hozzájuk, ahogy a kis menet maga mögött hagyta a gázlót. A parti gallyak sűrűje szinte egybefüggő falat alkotott, Borda azonban megtalálta a gallyak között kanyargó, alig látható vadcsapást, s ösztönösen intett a többieknek, hogy kövessék.
A nyirkos csendben hirtelen száraz ág reccsent alig pár lépésre előttük. Borda teste egy pillanat alatt megfeszült, védelmezőn lépett a gyerekek elé, miközben Mirella intésére a kis csapat mozdulatlanná dermedt a bokrok árnyékában. Mindkettőjük szívverése szinte hallhatóvá vált a ködös reggelen.
A feszültség szétpattant, amikor a sűrűből egy ijedt vízityúk csapkodott fel, zajosan gágogva a váratlan látogatók miatt. Mirella önkéntelenül elmosolyodott, bár a homlokán gyöngyöző hideg verejték elárulta saját ijedtségét is.
– Na, ezt a csatát elvesztettük a madárral szemben – suttogta kuncogva a megtorpant pulyáknak, kikacsintva Jakab bátyára. – De a hajdúknak még nincs szárnyuk. Haladjunk!
Borda egyetlen rövid, elismerő bólintással jelezte, hogy szabad a levegő, majd határozott léptekkel vezette tovább a társaságot. A sűrű fűzes végül lassan ritkulni kezdett, s a hajnali ködfátyol mögött felrémlett a biztonságos dűlőút száraz vonala.