Napsugár a dűlőúton

A száraz dűlőútra lépve a nyirkos sár végre elengedte a lábukat, s a csizmák csendesebb kopogással követték egymást a keményre döngölt földön. Mirella megállt egy pillanatra, hogy megigazítsa vállán a szalmakendőt, és halkan felszisszent, amikor a hajnali szellő végigsimított átázott szoknyáján. A pulyák szorosan Jakab bátya mellett haladtak, óvatosan pislogva a szétoszló ködfátyol mögül előbukkanó mezei virágokra.
– No, megúsztuk a mocsári futamot – jegyezte meg Mirella halkan, és szeme sarkából Borda felé pillantott. – Azt hiszem, a szárnyasok ma nem adnak feljelentést a vármegyénél.
Borda nem felelt, de az arcán átfutott egy halvány, szinte észrevehetetlen mosoly, miközben tekintetét a távoli kanyarulat felé szegezte. A csöndes dűlőút bal oldalán öreg tölgyfa állt őrt, lombjai között aranyló fényben szűrődtek át az ébredő nap első sugarai. A veszély elült, s a kora hajnali izgalom helyét lassan átvette a meleg, megnyugtató megkönnyebbülés.
A kis menet csendben haladt tovább a dűlőn, maga mögött hagyva a vizes patakmeder rejtélyes árnyait. Mirella a legkisebb gyermek kezét fogta meg gyengéden, és egy halk dallamot dünnyögve mutatta neki a fűszálakon csillogó harmatcseppeket, hogy elűzze a maradék félelmet is a kicsi szívéből.