Aszalt szilva a dűlőn

A nap már magabiztosan kapaszkodott fel az égbolton, aranysárgára festve a dűlőút menti magas kőriscsoportot. A csípős kora hajnali hideg gyorsan engedett a melegedő sugaraknak, s a kis menet léptei is sokkal könnyedebbé váltak. Mirella menet közben benyúlt a szoknyája rejtekében lapuló szövettáskába, és néhány szem aszalt szilvát meg egy darabka szikkadt zabkenyeret halászott elő, amit azon nyomban szétosztott a még mindig pityergésre álló pulyák között.
– Tessék, egy kis útravaló – mondta meleg mosollyal, miközben a legkisebb fiúcska arcáról hüvelykujjával gyengéden letörölte a mocsár maszatát. – A tekintetes úrfiak persze aranykupában isszák a fűszeres bort, de fogadom, foguk sincs már ehhez a jóféle zabkenyérhez, mert megette a nagy dölyfösködés meg a kapzsiság.
Borda a menet élére húzódott, éber tekintetével a porban húzódó keréknyomokat pásztázva. A dűlőút itt egy szélesebb szekérúttal egyesült, ahol a nyomok tiszták és békések voltak; semmi nem utalt arra, hogy hajdúk vagy pandúrok jártak volna erre. A férfi egy halk, elégedett horkantással jelzett Mirella felé, jelezve, hogy a terep végleg kitisztult.
– A kanyar után már látszani fog a faluszéli kovácsműhely füstje – szólalt meg Jakab bátya is, megkönnyebbülten támaszkodva bütykös botjára. Az éjszakai zaklatottság nyomai lassan eltűntek az öreg ráncos arcáról.
Mirella elégedetten igazította meg szalmakendőjét. A veszély elmúlt, a meleg reggeli szellő elfeledtette a mocsár nyirkosságát, s a biztonságos menedék már karnyújtásnyira feküdt előttük.