Kovácsfüst a faluszélen

A kanyar után valóban kirajzolódott a falu széle. A kovácsműhely alacsony kéményéből vékony, szürke füstcsík kígyózott a tisztuló ég felé, s a pöröly ritmikus, fémes csengése vidáman töltötte be a harmatos reggelt. Jakab bátya megállt a dűlőút torkolatában, megigazította vállán a szedett-vedett batyut, majd hálás, könnybe lábadt pillantást vetett Mirellára.
– Innen már boldogulunk, édes leányom – mondta az öreg, miközben a gyerekek az utolsó falat zabkenyeret rágcsálták. – A kovács jólelkű emberséges atyafi, elszállásol bennünket a csűrben, míg elül a környéken a villongás.
Mirella bólintott, bár szeme óvatosan pásztázta a sövény mögötti ösvényt. Borda még mindig feszülten, szorosan a szoknyája mellett lépdelt, füleit hátracsapva, orrát a hűvös szellőbe emelve. A veszély ugyan látszólag elmúlt, de a tapasztalt vándoráru-kereskedő jól tudta: a kapuk és faluszélek környékén gyűlnek meg leginkább a hívatlan, kíváncsi tekintetek.
– Menjetek csak szaporán, bátyám – felelte meleg, csöndes hangon Mirella, miközben még egy utolsó marék sweet aszalt szilvát nyomott a legkisebb fiúcska marokjába. – Ha valaki firtatná, kikkel tartottatok, mondjátok csak azt: egy jószívű vándoráros adott ennivalót a dűlőn.
Borda halk morgással jelezte, hogy az út tiszta, s a kis csoport biztonságban elérte a műhely udvarát. A megmentett családtól való elválás megkönnyebbülést hozott a reggeli napsütésben.