Kalmár a dűlőúton

Ahogy Jakab bátya a pulyákkal együtt eltűnt a kovácsműhely udvarának kapujában, Mirella megkönnyebbülten sóhajtott fel. A pöröly ritmikus csengése kísérte a távolodó lépteiket, miközben a kora reggeli pára lassan eloszlott a dűlőút felett. A veszély elült, s a nap első meleg sugarai végre aranyba vonták a porlepte szekeret.
– Na, Borda, a jó cselekedet megvolt, most már a gyomrunknak is jár valami – mormolta Mirella, miközben elégedetten csapta be a szekér oldalán lévő kis rekesz ajtaját. A fekete kutya halk vakkantással válaszolt, majd büszkén lóbálva a farkát lépdelt a kerekek mellett.
Mirella megigazította a vállán átvetett, élénkpiros kendőt, és felült a bakra. Nem kellett sokat várnia, hogy a falu felől közeledő porfelhő tűnjön fel. Egy kövérkés, fura szabású mentét viselő kalmár közeledett öszvérháton, láthatóan igencsak eltelve saját fontosságától. A férfi tekintete nyomban megakadt a csinos vándorárusnőn, s bajsza alatt nyájas, ám gőgös mosolyra húzódott a szája.
– Hóha, szép szál menyecske! Hát te miféle portékát hordasz erre a korai órán? – kiáltott oda a kalmár, miközben megállította a jószágot Mirella szekere mellett.
Mirella arca nyomban felvette a kellően álszent, tisztességtudó kifejezést, bár szeme sarkában pajkos szikra villant. Borda egyetlen halk, mély morgással jelezte a jövevénynek, hogy a tiszteletlen közeledést nem fogja jó szemmel nézni.
– Csak szerény orvosságot és kelméket a tekintetes uraknak – felelte Mirella mézesmázos hangon, miközben máris a legdrágább, álcázott fiolák felé nyúlt a kötényében. – Pont olyan csodaszert, ami a fáradt utazók megtört erejét adja vissza egy szempillantás alatt.