Ezüstgarasok a pusztai porban

A kalmár szeme tüstént felcsillant a keskeny üvegcse láttán, s kényelmesebben helyezkedett el a nyeregben. Pöffeszkedő tartásán tisztán látszott: meggyőződése szerint egyetlen vándorárus sem tud ellenállni az ő módos fellépésének és vastag erszényének.
– No és mibe kerül ez a páratlan csodaszer, te gyönyörűség? – kérdezte pödörve egyet zsíros bajszán, miközben az övén lógó szüszit teátrálisan megcsörgette. – Remélem, a legjavát kínálod egy olyan úrnak, aki meg is tudja fizetni a jóságodat.
– Ugyan, tekintetes uram, egy ilyen nemes úrnak csakis a legritkább királyi elixír jár – mosolygott Mirella olyan áhítattal, mintha maga a császári kincstár legféltettebb kincsét emelné a magasba. – Csupán három ezüstgaras, s a fáradtság úgy száll el kelmed tagjaiból, mint a harmat a reggeli napsütésben.
A kalmár egy pillanatig habozott a borsos ár hallatán, ám Mirella igéző mosolya és Borda halk, figyelmeztető morajlása gyorsan jobb belátásra bírta. A férfi nem akart fösvénynek tűnni a csinos teremtés előtt, így gőgösen kiejtette a három fényes ezüstöt, egyenesen a lány nyitott tenyerébe.
– Használja egészséggel, nagyságos uram! – kiáltott vissza Mirella, s egyetlen mozdulattal a köténye mélyére süllyesztette a garasokat, miközben máris meglegyintette a gyeplőt.
Mire a pórul járt kalmár kihúzta a dugót az egyszerű mézes-ecetes főzetet tartalmazó fiolából, a szekér már finom porfelhőt hagyva maga mögött robogott tovább a falu legelső házai felé. Borda elégedetten poroszkált a kerekek mellett; a portéka gazdára talált, a szekér pedig épségben megérkezett a vásáros utcák szélére.