A piaci forgatag kapujában

A szekér döcögve fordult be a faluszéli házak közé, ahol a szűk utcácskák pora már átvette a pusztai fű illatát. A három ezüstgaras hűvösen és nehézkesen lapult Mirella kötényének mélyén, de a lány szíve sebesen vert. Fél szemmel folyamatosan a háta mögé tekintgetett, mert tudta jól: a becsapott kalmár amint megízleli az ecetes, mézes vizeletet, azonnal lóhalálában ered majd a nyomukba.
– Gyorsabban, Borda! – suttogta szaggatottan Mirella, s kissé megrántotta a gyeplőt. – Nem maradhatunk a nyílt úton. Az a gőgös hájpacni nyomban ordítani kezd, amint rájön a cselre.
A fekete kutya feszülten morogva igazodott a kerekek mellé. Fülei hátralapultak, éber tekintetével a kapualjakat és a nyitott udvarokat pásztázta. Veszélyt szagolt a levegőben. A szerzemény ugyan bőséges volt, de a faluszéli szűk sikátorok könnyen csapdává válhattak, ha a kalmár rájuk uszítja a helyi hajdúkat.
A szélső csűr tövében egy koplaló, didergő kisleány kuporgott, s vékony rongyaiba burkolózva nézte a közeledő járművet. Mirella tekintete egyetlen pillanatra megenyhült. Gyors, észrevétlen mozdulattal előhalászott egyet a frissen szerzett ezüstgarasok közül, s ahogy a szekér elhaladt a gyerek mellett, a csillogó pénzt a lányka törött fonott kosarába ejtette.
– Egyél valami meleget, picim – suttogta, miközben a szekér máris továb gördült.
Borda halk nyüszítéssel jelezte, hogy a távolban pusztai patadobogás és dühös kiáltás törte meg a falu csendjét. Mirella egyetlen határozott mozdulattal a legközelebbi, sötét sikátor felé terelte a lovat, hogy elnyelje őket a faluszéli házak védelmező árnyéka.