A kofák forgatagában

A szűk sikátor sötétje biztonságos takaróként borult a szekérre, de Mirella tudta, hogy a veszély még nem múlt el teljesen. A háttérben kőfalakról visszaverődő patadobogás s a csapzott kalmár rekedt ordítása jelezte: a megcsalt áldozat elkerülhetetlenül elindult a faluszéli utcák felé. Mirella egyetlen gyors, gyakorlott mozdulattal ócska, foltos ponyvát rántott a ládákra, elrejtve a feltűnő fiolákat és a csodaszerek nyomait, majd Borda felé intett.
A fekete kutya halk nesz nélkül lapult le a bak alá, feszülten figyelve a sikátor torkolatát. Vészjósló megtorpanás helyett Mirella a gyeplőt határozottan balra rántotta, és a nyüzsgő piactér kapuja felé kormányozta a lovat. Ott, a kofák, mészárosok és hangoskodó fuvarosok kavargó tömegében volt a legkönnyebb nyomtalanul felszívódni.
Ahogy kibukkantak a füstös kapualjból, a vásári zsibaj valósággal elborította őket. Sült kolbász, friss kenyér és nedves szalma fanyar szaga keveredett a hűvös levegőben. A dühös kalmár és a felfogadott hajdúk vakon trappoltak el a párhuzamos főutcán, mit sem sejtve arról, hogy a keresett szekér egyenest a falu legnépesebb pontjára hajtott be.
Mirella szája sarkában finom, pikírt mosoly bujkált. Megigazította fej kendőjét, és halkan megszólította a mellette óvakodó kutyát:
– Nyugi, Borda. A kapzsi muksó most épp a dűlőúti port nyeli. Itt a forgatagban senki sem keres egy ártatlan vándorleányt.
A szekér lassú tempóban gördült be a kofák sátrai közé, ahol Mirella máris felvette szokásos alázatos, mégis ravasz kofamosolyát, készen az újabb vásári forgatagra.