Útban a szabadság felé

Borda intett a kezével, jelezve, hogy tiszta a levegő, majd elsőként lépett ki a mohás kőkapu omladozó íve alól a szabad ég alá. A fojtogató földalatti sötétség után a lápvidék hűvös, sűrű párája szinte fanyar megkönnyebbülésként érte a vándorokat. Az idős asszony szorosan követte őt, reszkető kezével még egyszer visszanyúlt a sötét nyílás felé, mintha csak meg akarná győzni magát arról, hogy valóban maguk mögött hagyták a sziklasírt.
– Gyere már, Bandi, ne maradj le! – suttogta hátra az asszony, miközben a nedves fűben gázolva igyekezett tartani a lépést a megfontoltan haladó óriással.
Bandi még egyszer utoljára rápillantott a vészjósló kapura, majd egyetlen nagy lépéssel átlépte a küszöböt. Cipője cuppogva süllyedt a puha, vizenyős talajba. A félelem még mindig ott bujkált a torkában, de a nyílt tér láttán a fojtogató görcs lassan oldódni kezdett a mellkasában.
– Merre van az a gázló? – kérdezte fojtott hangon, miközben a távolba vesző, kanyargós ösvényt kémlelte.
Borda nem felelt szóval, csak a messzeségben derengő, ezüstösen csillogó víz sávjára bökött hatalmas ujjával. A köd ugyan bizonytalanságban tartotta őket, de a keskeny csapás, amely a sás és a zsombékok között kanyargott, egyértelműen a biztonságot jelentő túlpart felé vezetett. Nem vesztegethették az időt; a fülledt csendet bármelyik pillanatban megtörhette az üldözők zaja, így hát szaporán megindultak a süppedős talajon, maguk mögött hagyva a sziklák sötét titkait.