A mohás kőkapu

A sötét sziklaalagút a szakadék túloldalán meredeken emelkedni kezdett. A fáklya imbolygó fénye sárgás íveket rajzolt a dohos kőfalakra, de legalább a szédítő mélység morajlása lassanként elhalkult a hátuk mögött.
Bandi nehézkesen támaszkodott meg a nyirkos sziklán, törölgetve homlokáról a hideg verejtéket.
– Túléltük... – zihálta reszkető hangon, miközben gyanakvóan nézett vissza a sötétségbe.
– Még nincs vége – dörmögte Borda kurtán. A hatalmas férfi megállás nélkül haladt elöl, szemét a folyosó távoli hajlatára szegezve. – Menjünk. A szabad levegő közeleg.
Az idős asszony szorosan a nyomukban lépkedett. Bár a félelem még mindig ott bujkált az arcán, a léptei meglepően határozottak voltak.
– Érezni a hűvös huzatot – suttogta, s megigazította kendőjét a fején. – A gázló már nincs messze.
Ahogy befordultak a szűk kanyarban, a járat hirtelen kinyílt: a sziklába vájt durva lépcsőfokok egy mohás, törött kőkapuhoz vezettek. A réseken át derengő, szürkés pára szivárgott be, s a kinti lápvidék hűvös levegője végre felfrissítette a dohos alagútban kifulladt vándorokat. Borda eloltotta a fáklyát, és óvatosan kikandikált a nyíláson.