A korhadt híd próbája

A nyikorgó rács mögött egy tágasabb, mégis nyomasztóbb barlangterem fogadta a kis csapatot. A fáklya imbolygó fénye alig tudta bevilágítani a teret, de arra épp elég volt, hogy megmutassa a lábuk előtt tátongó mélységet. Egy keskeny, sötét szakadék szelte ketté a járatot, amelynek aljáról láthatatlanul csobogó víz hangja szűrődött fel. Az egyetlen összeköttetést a túlsó oldallal egy réges-régi, nyirkosságtól megfeketedett, korhadt fagerenda jelentette.
– Ez... ez nem fog megtartani minket – suttogta Bandi, miközben hátralépett egyet, és rémülten bámulta a mélységet. A fáklya fénye megremegett a kezében, tágra nyílt szemeiben a rettegés szikrái táncoltak.
Borda nem válaszolt, csak komoran előrelépett. Óriási kezével megnyomta a fát, ami vészjóslóan megreccsent a súlya alatt. A férfi arcszerkezete megfeszült, de tudta, nincs más választásuk.
– Átmegyünk – vetette oda kurtán, suttogva, mintha a hangos szó leszakíthatná a fát. – Egyesével. Én kezdem.
Az idős asszony görcsösen kapaszkodott a kendőjébe.
– Vigyázz, fiam... a nyirok csúszik – suttogta, s hangjában ott bujkált a jeges rémület, de szemeivel mégis bátorítani próbálta a hatalmas férfit.
Borda mély levegőt vett, majd óvatosan, mint egy kötéltáncos, rálépett a korhadt gerendára. A fa hangosan felsírt a terhelés alatt, de a férfi egyensúlyozva, karjait széttárva, másodpercek alatt átért a túlsó partra. Megfordulva intett a többieknek. Bandi reszkető térdekkel követte őt, szinte lehunyt szemmel lépkedve, míg végül Borda erős keze el nem kapta a gallérját, és át nem rántotta a biztonságos kőre. Végül az idős asszony is átegyensúlyozott, fittyet hányva a mélység tátongó torkára, s ezzel maguk mögött hagyták a szakadékot.