Rozsdás kapu a mélyben

A nedves sziklafalak szinte rásimultak a vándorok vállára, ahogy egyre mélyebbre merészkedtek a sötét járatban. Borda fáklyája vöröses, imbolygó árnyékokat vetett a durván megmunkált kőre, miközben a feszült léptek zaja tompán verődött vissza a szűk térben. Bandi szorosan az óriás nyomában lépkedett, kezében görcsösen szorítva a maga üszkös fadarabját; minden apró neszre összerezzent, fülében még mindig a kinti láp vészjósló csendje derengett.
Az ösvény hirtelen lejteni kezdett, s a levegő még hidegebbé, nyirkosabbá vált. Az idős asszony, bár reszketett a fagyos huzatban, konokul hajtotta előre a fiatalokat, suttogó szavai szinte hajtották őket a sötétségben. Pár percnyi feszült menetelés után a járat váratlanul tágulni kezdett, ám az örömük korainak bizonyult: az utat egy félig leszakadt, vaskos, rozsdás vasrács torlaszolta el, amelyet egykor talán a révészek szereltek fel a kéretlen látogatók ellen.
Borda megtorpant, és a fáklyát közelebb tartva megvizsgálta az akadályt. A rács mögött a sötétség még sűrűbbnek tűnt, de a távolból halk, ritmikus csepegés nesze hallatszott. Nem volt visszaút, a mögöttük lévő mocsár nem tartogatott irgalmat. A hatalmas férfi vállával nekitámaszkodott a korrodált vasnak, s egyetlen feszült reccsenéssel sikerült annyira félretolnia a rácsot, hogy épp csak átférjenek rajta. Bandi behúzott nyakkal, szinte lélegzetét visszafojtva surrant át a résen, miközben a vas éles csikordulással tiltakozott a hívatlan vendégek ellen.