Fekete torkolat a sarokban

A parázs meleg, sárgás fénye bevilágította a kunyhó nyirkos sarkait, ám ahelyett, hogy megnyugtatta volna a kedélyeket, csak még jobban kirajzolta a feszültséget a megviselt arcokon. Bandi mérgesen dörzsölte kormos kezét a nadrágjába, miközben a szálló füstöt köhögve szidta a nyirkos mocsári levegőt és az egész átkozott utat. Nem volt ínyére ez a kényszerű pihenő, pláne nem egy ilyen szűkös, omladozó lyukban.
Borda azonban egy pillanatra sem lankadt. Éles szeme a falakat pásztázta, s a sarokban lévő, lógó, penészes gyékényszőnyeg mögött gyanús mozdulatlanságot, szokatlan sötétséget neszelt meg. Odalépett, és egyetlen durva, határozott mozdulattal rántotta félre a korhadt szövetet. Mögötte nem a tömör kőfal állt, hanem a sziklába vájt, titokzatos folyosó tátongott, ahonnan fagyos, nehéz földszagú huzat áradt a szobába.
– Remek, még egy sötét lyuk, ahová bemászhatunk, hogy ott dögöljünk meg – morogta Bandi, és dühösen felkapott egy izzó fadarabot a parázsból, mintha máris védekeznie kellene.
– Fogd be a szád, kölyök, és mozdulj, ha kedves a bőröd! – sziszegte vissza az idős asszony, akinek ráncos arcát az elszánt düh tette még szigorúbbá. – Ez a járat a sziklafal mögé visz, messze a láp vizétől. Inkább a rideg kő, mint a mocsár éhes lidércei.
Borda nem várta meg az újabb vitát. Keményen megragadta a fáklyaként lobogó rőzsét, és széles vállával, szótlanul elsőként nyomult be a szűk folyosóra, határozottan jelezve, hogy a feszült vándoroknak nincs más választásuk, mint követni őt a homályba.