Kunyhó a ködfátyol mögött

A felfelé kanyargó ösvényen a köd lassan ritkulni kezdett, mintha a mocsár maga is tiszteletben tartaná az egykori révész birodalmának határát. Bandi még mindig a csizmájára tapadt agyagot rugdosta, miközben kíváncsian nyújtogatta a nyakát. Pár lépés után a sűrű vadrózsabokrok és az egymásba fonódó fűzfák mögül előbukkant a kunyhó tömzsinek ható, szürke kőfala. A nádtetőt már régen benőtte a moha, zöld kucsmaként védve a düledező építményt az elemektől.
Borda óvatosan lépett a korhadt küszöb elé. Felemelt bottal, résen lévő tekintettel mérte fel a terepet, mint aki arra számít, hogy egy mocsári troll vagy legalábbis egy dühös borz ugrik elő a sötétből. Miután meggyőződött róla, hogy a bejárat szabad, intett a többieknek. A nehéz tölgyfa ajtó panaszos nyikorgással engedett a nyomásnak, feltárva a belső tér poros, de meglepően száraz nyugalmát.
– Apám mindig azt mondta, a révész sosem hagyta üresen a tüzet – suttogta az idős asszony, miközben reszkető, mégis biztos kézzel a sarokban álló, kőből rakott tűzhely felé bökött. – Keressétek a száraz rőzsét a padka alatt!
Bandi nem is teketóriázott. Négykézláb ereszkedve kotorászni kezdett a hamu melletti mélyedésben, és arcát széles vigyor ragyogta be, amikor keze száraz fenyőgallyakra és néhány darab gyantás fakéregre akadt. Pár pillanat múlva a szikrák táncra keltek a sötétben, és a meggyulladó kis rőzserakás barátságos, meleg fénnyel árasztotta el a kis kőkunyhót. A vándorok végre kifújhatták magukat, tudva, hogy a mocsár veszélyei egy időre kívül rekedtek.