A révész elfeledett ösvénye

Bandi megkönnyebbülten fújtatott egyet, ahogy a csizmája végre szilárd, kavicsos talajt ért. Lehajolt, hogy lekaparja a ragadós fekete sarat a nadrágszáráról, miközben hálásan pillantott az idős asszonyra. Az asszony arcán a fáradtság mellett ott bujkált az a büszke elégedettség, amit csak a tapasztalt útmutatók éreznek, amikor a megérzéseik és az emlékeik diadalmaskodnak a vadon felett.
– No, ifjak, a nehezén túl vagyunk, de a mocsár nem szereti, ha túl korán ünneplik a győzelmet – jegyezte meg halkan a néni, miközben meglazította a vállán a kendőt.
Borda nem lazított az éberségén. Hosszú botjával még egyszer utoljára megütögette a földnyelv szélét, megbizonyosodva róla, hogy az ingovány nem akarja-e alattomosan visszakövetelni a szárazulatot. Miután látta, hogy a talaj valóban stabil, elégedetten bólintott, és a sűrű ködbe meredve próbálta kivenni a folytatást. A keskeny földnyelv meredeken emelkedni kezdett, s a száraz fűcsomók között egy elfeledett, régi ösvény halvány nyomvonalát lehetett felfedezni.
– Ez az út az egykori révész kunyhójához vezethet – suttogta az idős asszony, ujjával a ködből kibontakozó, sötétebb kontúr felé mutatva. – Régen ott pihentek meg a vándorok, mielőtt átvágtak volna a dombvidékre.
Bandi arcára széles mosoly telepedett. A menedék gondolata új erőt öntött beléjük, és vidámabb léptekkel indultak el a felfelé kanyargó csapáson, maguk mögött hagyva a láp kísérteties, mégis békésen derengő homályát.