Kísértő derengés a láp felett

A kidőlt fűzfa törzse mögött a mocsár hirtelen tágasabbá vált, de a köd is sűrűbbnek tűnt. Alig tettek meg néhány óvatos lépést, amikor a semmiből apró, kékesen derengő lángocskák lobbantak fel a víztükör felett. Nem melegítettek, csak hideg, kísérteties fénnyel világították meg a zsombékokat. Bandi ösztönösen a fegyvere markolatára tette a kezét, de az idős asszony csendesen elmosolyodott, és gyengéden visszahúzta a karját.
– Ne nézzetek közvetlenül beléjük – figyelmeztette őket halk, de vidám tónussal az asszony. – A lidércek csak unatkozó szellemek, akik arra várnak, hogy játékból elcsábítsák a gyanútlan utazót. Ahol a legfényesebben ragyognak, ott a legmélyebb a sár. A biztonságos gázló ott kanyarog, ahol a sötétség megmarad.
Borda elismerően bólintott, és a hosszú fadarabjával szisztematikusan tapogatni kezdte a talajt a fénylő pontok között. Valóban, ahol a kékes lángok táncoltak, a bot ellenállás nélkül merült el a feneketlen iszapban. A vándorok így a fények közötti sötét foltokat keresve haladtak előre. A játékos lidércek mintha megérezték volna, hogy átláttak a szitán: tréfásan ugráltak közelebb, szinte súrolva Bandi vállát, de a fiú megfeszített figyelemmel csak a fapallók maradványaira és a szilárdabb fűcsomókra koncentrált.
Minden egyes lépés egy kis egyensúlyozó mutatvány volt a süppedős talajon, de a hangulat a veszély ellenére is inkább izgalmas, mintsem félelmetes maradt. Végül egy hűvös szél fuvallata megélénkült, és a lidércfények lassan elillantak a sűrűbb nádas felé. A vándorok előtt egy keskeny, de határozottan szárazabbnak tűnő földnyelv körvonalai bontakoztak ki a ködből, jelezve, hogy a legcsalókább szakaszon szerencsésen átjutottak.