Lidércfények az ingoványon

A hideg mocsárvíz hangtalanul nyelte el a vándorok lábnyomait, miközben a ködfátyol egyre sűrűbbé vált körülöttük. Borda, aki szinte eggyé vált a sötétséggel, minden lépés előtt megkocogtatta a talajt egy hosszú, korhadt fadarabbal. Nem kapkodott; tudta jól, hogy a lápvidék nem bocsátja meg a sietséget. Bandi szorosan mögötte lépdelt, egyik kezével a fegyverét, a másikkal pedig az idős asszony karját támasztva, nehogy a csúszós sárban elvétse az egyensúlyt.
Hirtelen egy halvány, derengő fény villant fel a távolban, a sűrű ködön át. Nem fáklya volt az, inkább a mocsári gázok bizonytalan játéka, vagy egy elfeledett útjelző, amelyet még a régi időkben állítottak a gázlón átkelőknek. Borda intésére mindannyian megtorpantak. A feszült csendet csak a lábfejük alatt cuppogó nyirkos iszap és a távoli, fojtott madárhangok törték meg.
– Ott, a harmadik fűzfánál balra kell kanyarodnunk – suttogta az idős asszony, ujjával egy félig kidőlt, mohás törzs felé mutatva. – Emlékszem erre a helyre. Ha letérünk a gázlóról, a mélység elnyel minket, de az a vén fa még szilárd talajon gyökerezik.
Bandi egyetértően bólintott, és óvatosan előrearaszolt, hogy ő maga ellenőrizze a javasolt irányt. Borda halkan morogva követte, résen lévő tekintettel vigyázva minden neszre. Amikor elérték a kidőlt törzset, a talaj valóban kissé keményebbnek bizonyult. A vándorok megkönnyebbülten fújták ki a levegőt, bár tudták, hogy az átkelés neheze még előttük áll a végtelen, nyirkos homályban.