A ködös gázló peremén

A szűk kőalagútból kilépve a hideg, gomolygó köd azonnal körülölelte a kis csapatot. A szűrt fényben feltáruló mocsárvidék látványa nem sok vigaszt nyújtott: a lábfejük alatt a szilárd kőzet hirtelen nyirkos, süppedős talajba ment át. A levegő nehéz volt, a sár sötét selyemként nyúlt el előttük, tele rejtett csapdákkal.
Borda azonnal megtorpant az ingovány peremén. Kereső tekintettel fürkészte a ködfátylat, miközben a kezében tartott ág végén már csak halványan derengett a parázs.
– Megállni. Ingatag – suttogta feszülten, szinte alig mozdítva a száját.
Bandi szorosan mögötte állt, ujjai fehéredtek, ahogy a fegyvere markolatát szorította. A szemei tágra nyíltak a sötét vízfelületek láttán, amelyekből itt-ott korhadt fatörzsek meredtek az ég felé, mint valami megkövült csontvázak.
– Sár. Mindent elnyel – felelte szaggatottan, miközben a hideg szél megborzongatta.
Az idős asszony halkan felsóhajtott, kendőjét szorosabban húzva a vállára. Félelme ellenére tudta, hogy a kőalagút mélyére már nem fordulhatnak vissza.
– Nincs út hátra. Csak előre – mondta rekedten, szinte magának.
A vándorok lassan, egymás lépteit vigyázva elindultak a mocsári gázló irányába. Borda egy-egy óvatos lépéssel tesztelte a talajt, minden süllyedésnél megfeszítve az izmait, miközben a ködből furcsa, távoli neszek borzolták a kedélyeket.