Átkelés a mélység felett

A kőalagút hűvösében a léptek nesze halkan verődött vissza a nedves falakról. Borda magabiztosan haladt az élen, kezében egy korábbi őrségből megmaradt parázsló fenyőággal világítva meg az egyenetlen talajt. Az idős asszony szorosan követte őt, kezét Bandi vállára támasztva, aki éber tekintettel figyelte a sötétséget. A borostyánnal borított bejárat fénye hamar elenyészett mögöttük, de a csapatban nem volt félelem; a kipihent ébredés még mindig tartotta bennük a lelket.
Hamarosan a folyosó kiszélesedett, és egy mély, sötét hasadék vágta ketté az utat, amelyen át egyetlen, láthatóan korhadt fapalló vezetett. A mélyből a mocsári gázló hűvös, páratelt levegője áramlott fel, jelezve a közeli kijáratot. Borda megállt, óvatosan megvizsgálta a fát, majd intett a többieknek, hogy egyenként, lassan kövessék.
Az idős asszony lépett először a pallóra, Bandi pedig hátulról biztosította a lépteit, míg Mirella fürgén, könnyed egyensúlyozással követte őket, mintha csak egy vásári mulatságon lépkedne. A vándorok sikeresen átjutottak a billegő, recsegő deszkán. A túloldalra érve a járat végén végre megpillantották a külvilág szűrt fényét, amely a közeli mocsárvidék felé csalogatta őket.