Gázló a fűzfák alatt

A sűrű sás suttogása kísérte a három vándort, ahogy lépésről lépésre közeledtek a csillogó vízfelülethez. A talaj egyre vizenyősebbé vált, míg végül a fű teljesen átadta a helyét a hideg, lassan áramló folyónak. Borda megtorpant a fűzfák árnyékában, és óvatosan megmártotta csizmája orrát a vízben. A gázló valóban ott feküdt előttük, de a sötét áramlat és a mélyben megbúvó, csúszós kövek nem sok jót ígértek az amúgy is reszkető lábaknak.
– Hideg. Nagyon hideg – mormogta az idős asszony, miközben kendőjét szorosabban vonta a vállára. Rémülten nézte a túlpartot, amely a ködfátyol miatt még mindig elérhetetlenül távolinak tűnt.
Borda nem sokat teketóriázott. Bár a torkában dobogott a szíve a félelemtől, tudta, hogy a maradás egyenlő a pusztulással. Hatalmas alakjával védelmet nyújtva lépett az első víz alatti kőszirtre. A víz a térdéig csapott, de szilárdan állt.
– Gyertek. Utánam – vetette oda kurtán Bandinak, miközben hátrafelé nyújtotta kérges kezét, hogy felsegítse a reszkető asszonyt.
Bandi vett egy mély levegőt, és az idős nő könyökét támogatva követte a vezetőt. Minden egyes lépésnél érezték az áramlat sodrását, a lábuk alatt megmozduló kavicsokat, de a szabadság iránti vágy erősebbnek bizonyult a bénító rettegésnél. Már a folyó közepén jártak, amikor a ködből hirtelen egy távoli, tompa nesz ütötte meg a fülüket – az üldözők közeledtek, de a vándorok előtt már ott derengett a biztonságot nyújtó túlpart szegélye.