A fűzfák rejtekében — új hang

A fagyos áramlat végül átadta helyét a meredek, csúszós partoldalnak. Borda egyetlen határozott rántással húzta fel a sárba a tehetetlenül reszkető idős asszonyt, majd Bandit is kisegítette a csicsogó mederből. A túlparti fűzfák sűrű, lehajló gallyai szinte védőboltozatként borultak föléjük, kövér vízcseppeket potyogtatva a vállukra, de legalább némi takarást nyújtottak a gomolygó párában.
– Csak halkan… gyertek – sziszegte Borda, és guggolva intett a sűrűbb bozót felé.
A hátuk mögött, a ködbe vesző vízfelületről már tisztán hallatszott az üldözők csizmáinak csloccsanása meg egy-egy türelmetlen káromkodás. Az üldözők tévelyegtek a fagyos gázlóban, mert a tejfehér homály megfosztotta őket a látásuktól. Bandi szeme tágra nyílt a félelemtől, mikor egy ló horkantása törte meg a csendet, de az idős asszony szorosan megragadta a fiú ingujját, ösztönözve őt a haladásra.
Borda nem habozott: megtalálta a fűzfák tövében futó szűk vadcsapást, amely a part menti vízmosáson át vezetett a szárazabb bozótos felé. Néma léptekkel, egymást támogatva evickéltek be a sötét ágak közé. Ahogy a fák lombja mögött elnyelte őket az erdő széli sűrűség, a túlparti zajok lassan elhalványultak. A veszedelem még nem múlt el teljesen, de a fűzfák védelmében végre nyertek pár drága percet.