Szárnycsapás a homályban

A lehajló fűzfák hűvös, nyirkos félhomályában a három menekülő végre megtorpant egy pillanatra. Borda óvatosan leereszkedett a sáros avarra, feszülten figyelve a folyó felől még halkan fel-felsejlő locsogást. Bandi zihálva támaszkodott egy bütykös törzsnek, míg az idős asszony az ázott kendőjét szorította magára, csendben imádkozva.
Ekkor azonban nem a víz felől érkezett a váratlan nesz. Közvetlenül a fejük felett, az egyik odvas, öreg fűzfa sötétítő torkából furcsa, száraz koppanás hallatszott, amit egy halkan gurgulázó, sziszegő hang követett.
– Hallottátok? – suttogta Bandi, és a riadt feszültségtől szinte teljesen elakadt a szava. Egy lépést hátrált, ám a csizmája csúfosan megcsúszott a vizes avaron.
Borda azonnal a derekán lógó tőrhöz kapott, szemeit szűkre nyitva pásztázta az ágakat. Az idős asszony ijedten ragadta meg Bandi karját, mintha a fiú mögé akarna rejtőzni. A sziszegés újra megismétlődött, majd a résből egy eltévedt, rekedt bagoly csapott ki nagy szárnycsapkodással, egyenesen a ködös égbolt felé kavarva a nedves leveleket.
– Csak egy madár volt… – sóhajtotta Borda, megkönnyebbülten leengedve a kezét, bár a szívverése még mindig a torkában dobogott. – De nem maradhatunk itt. A lármára a hajszolók is ránk találhatnak.
A fák lombja között átderengő halvány fény jelzést adott: mélyebbre kell húzódniuk az erdő sűrűjébe, mielőtt az üldözők átlátnak a ködfátylon.