A sziklahasadék mélye

Borda intésére a kis csapat megindult a sűrűbb, sötétebb erdőrész felé, maguk mögött hagyva a folyóparti füzest. A köd itt már nem csupán gomolygott, hanem nehéz, nedves lepelként nehezedett a fák törzsére. Bandi minden neszre összerezzent, még a saját csizmája alatt megroppanó ágaktól is feszülten kapkodta a fejét. Az idős asszony szorosan Borda nyomában lépkedett, kezével a férfi viharvert köpenyébe kapaszkodva, mintha az az életben maradás egyetlen záloga lenne.
Hamarosan egy meredek sziklafal állta útjukat, amely komoran magasodott a köd fölé. A kövek tövében azonban a természet – vagy talán az egykori menekülők – egy mély, sötét hasadékot hagyott szabadon. Borda megállt, ujjával a sziklafal védelmében húzódó, titokzatos folyosóra mutatott. A bejárat előtt azonban egy mély, vizes árok tátongott, amelyen csupán egyetlen, mohás és igencsak korhadt fatörzs vezetett át.
– Csak óvatosan. Egyesével – suttogta Borda, miközben elsőként lépett a csúszós fára. Karjaival egyensúlyozva, finom, macskaszerű mozdulatokkal haladt át a túloldalra.
Bandi tágra nyílt szemmel nézte a mélységet.
– Ez le fog szakadni... – motyogta rekedten, de az idős asszony határozottan hátba lökte.
– Menj már, fiam, ne itt ríjjál nekem! – suttogta vissza a néni, bár a saját térde is láthatóan reszketett.
Bandi nagyot nyelve elindult. A korhadt fa baljósan megreccsent a súlya alatt, de végül szerencsésen átért Borda kinyújtott karjába. Utolsóként az idős asszony következett, aki meglepő fürgeséggel, ám halálra vált arccal egyensúlyozott át a törzsön. Amikor mindhárman biztonságban elérték a túlpartot, a sziklafolyosó sötétje hívogatóan tárult fel előttük, védelmet ígérve a kinti világ hideg üldözői elől.