Fényfoszlány a sziklarésben

A sötétség azonnal magába szippantotta a három menekülőt, amint átlépték a sziklahasadék küszöbét. Odakint a ködös erdő fojtogató párája derengett, itt bent viszont a feketeség olyan sűrű volt, hogy Bandi még a saját kinyújtott kezét sem látta. Óvatosan, szinte lábujjhegyen araszoltak előre, kezükkel a jéghideg, nedves kőfalat tapogatva.
– Álljatok meg – suttogta Borda halkan, mire a mögötte haladó idős asszony szinte azonnal nekiütközött a hátának.
– Mi az? Csak nem egy újabb szakadék? – nyöszörögte Bandi, miközben a szíve majd’ kiugrott a helyéről. Minden kis neszre, a falról lepergő pici porszemekre is összerezzent.
– Nem. De a padló csúszik. Lassan lépjetek – felelte Borda, akinek a hangjában szintén ott bujkált a feszültség, bár igyekezett higgadtnak tűnni.
A folyosó hirtelen balra kanyarodott, és a levegő érezhetően szárazabbá, melegebbé vált. Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár a keze még mindig görcsösen szorította Borda köpenyének szélét.
– Legalább az a nyirkos kinti szél nem fújja ki a lelkünket – suttogta az asszony, kissé megnyugodva a sziklák nyújtotta viszonylagos oltalomban. – De azért jó lenne tudni, hová vezet ez a lyuk.
Hirtelen egy apró, sárgás fénycsík derengett fel a távolban, a járat kanyarulata mögött. Nem fáklya volt, inkább a holdfény törhetett utat magának valahol a magasban lévő résen keresztül, megvilágítva a porszemek táncát a hideg levegőben.