A menekülés keskeny foka

Borda óvatosan megindult a sárgás fényforrás felé, ujjait szorosan a durva kőfalon tartva. Bandi és az idős asszony szorosan a nyomában osontak, szinte egymás lélegzetét is visszatartva. Ahogy közelebb értek a kanyarhoz, a fénycsík kiszélesedett, és megvilágított egy apró, sziklába vájt fülkét. A réseken át nemcsak a holdfény szűrődött be, hanem a kinti hűvös éjszaka friss illata is, ami azonnal elűzte a barlang fojtogató, dohos szagát.
– Nézzétek – suttogta Borda, és a falhoz lapulva felfelé mutatott. A fénycsík egy keskeny, meredek kőlépcsőre vetült, amely közvetlenül a sziklarés alá vezetett. Úgy tűnt, a természet vagy talán régebbi korok menekülői alakították ki ezt az ösvényt, hogy elérjék a felszínt.
– Ez... túl meredek – dadogta Bandi, miközben a térdei láthatóan remegtek a sötétben. – Mi van, ha leszakad? Vagy ha ott fent vár ránk valami?
Az idős asszony azonban hirtelen határozottabbá vált, látva a szabadság közelségét. Óvatosan elengedte Borda köpenyét, és reszkető, de céltudatos kézzel megérintette a legalsó kőfokot.
– Inkább a meredek lépcső, fiam, mint ez a vak sötétség – suttogta vissza, majd intett a többieknek, hogy induljanak. Borda bólintott, és elsőként lépett a csúszós fokokra, ügyelve arra, hogy minden lépésével biztos támaszt mutasson a mögötte jövőknek.