Útbaigazítás a homályban

Az asszony reszkető kézzel vette át a meleg gubát, s mikor a friss kenyérillat megcsapta a gyerekek orrát, a legkisebb máris apró fogakkal harapott a puha bélbe. Mirella csendesen letelepedett melléjük a szalmára, míg Borda feszült figyelemmel őrködött a félig beomlott ajtónyílásban, füleit az éjszakai bükkös zörejeire szegezve.
– Merre tartanak, jóasszony? – kérdezte halk, együttérző hangon a lány. – A vámházat jobb messziről elkerülni, az úr hajdúi ma este még az üres tarisznyát is megvámolják.
– A túlsó partra, a rokonsághoz – suttogta a nő, miközben könnyeit törölgette. – Nem maradt semmink, a tisztviselők még a tűzrevalót is elvették.
Mirella nem sokat teketázott. A szoknyája belső zsebéből előhalászott egy csillogó ezüstöt – azt, amit a vásárban a gőgös úrfitól csalt ki ravasz álszerénységgel –, s a meglepett asszony marjába nyomta. A jobbágyasszony szeme tágra nyílt, megszólalni sem tudott a hirtelen jött jóságtól.
– A gázló alsó kanyarulatánál keljenek át, ott sekély a víz és nincs őrség – igazította el őket Mirella könnyed mosollyal, majd talpra ugrott. – Gyerünk, Borda, nekünk is szednünk kell a lábunkat!
A fekete kutya halkan felmordult, jelezve, hogy a környék csendes. Intettek a hálás családnak, s a kordét visszahúzva a nyirkos dűlőútra, nekilendültek az erdő mélyének.