Az avar zizzenése

A sűrűsödő homályban a tölgyek árnyéka rányújtózott a kordéra, s a bükkös mélye csendes menedéket kínált. A kerék alatt halkan ropogott a száraz avar, ám az erdő esti zúgását hirtelen egy távoli, furcsa zörej törte meg. Borda hegyezni kezdte a fülét, felhorkant, s egy pillanatra megtorpant a nyirkos ösvényen.
– Mi az? – suttogta Mirella. Szeme a sötétedő fatörzseket pásztázta. – Vámőrök?
A fekete kutya óvatosan lépett egyet előre, mialatt háta szőre enyhén felborzadt. Nem a hajdúk lovainak pattogó trappolása volt ez: valahol az elhagyatott tisztás felől fojtott, vékony gyereksírás hallatszott. Egy roskadozó mészégető kunyhó fala mögött maroknyi pislákoló parázs fénye vetült a törzsekre.
– Várj – intette le Borda morajlását a lány. – Nem zsandár.
Óvatosan közelebb húzták a szekeret a sűrű cserjés takarásába. A félig beomlott tető alatt egy riadt jobbágyasszony kuporgott két didergő gyermekével, rettegve figyelve a gallyak roppanását. Amikor meglátták a karcsú lányt s a mögötte kirajzolódó hatalmas eb alakját, a nő riadtan magához ölelte a pulyákat.
Mirella tekintetéből azonnal elpárolgott a gyanakvás. Gyengéden felemelte a kezét, s a kordé ponyvája alá nyúlva egy vastag gyapjútakarót meg egy friss veknit halászott elő.
– Nyugodalom, jóasszony – mondta halkan. – Nem az úr embrei vagyunk.