A túlsó elágazás

A víz hűvösen fecskendezett a kordé kerekére, ahogy a sekély sodrásban tengelyig merültek. Borda magabiztos léptekkel tört utat a zátonyok csiszolt kavicsain, miközben Mirella fél kézzel a szekér rúdját tartotta, másikkal pedig a ponyvát igazította el, nehogy a felverődő habok átáztassák az értékes portékát.
A túlparti bozótos mögött az út kétfelé ágazott: az egyik ág a hegyi vámház felé vezetett, a másik egy elhagyatott, csendes erdei csapás irányába kanyargott.
– Na, öregem, a vámőröknek ma biztosan nem fizetünk fityinget sem – kuncogott halk, csilingelő hangon Mirella, és finoman megveregette Borda széles, sötét vállát.
A kutya jóváhagyó morajjal fordult balra, a ritkábban járt, bokrokkal benőtt ösvény felé. Mirella szeme elégedetten villant: pontosan tudta, hogy a gőgös uracs ezüstjeiből maradt még annyi, amennyivel a következő falucska nincstelenjeit is megörvendeztetheti. Ahogy kiértek a vízmosásból, a szekér alá rejtett titkos rekesz szárazon és sértetlenül zökkent át a kiálló gyökereken.
Az alkonyat lassan ráborult a tájra, de a lány arcán ott bujkált az a jól ismert, csintalan mosoly, amely mindig egy újabb sikeres csel és jótett után ragyogta be a tekintetét.