A rőzseszedő anyóka

Mirella gondosan elrakta a kulacsot a kordé oldalára, majd egy utolsó, elégedett pillantást vetett a mögöttük elterülő tájra. A nap már alacsonyan járt, aranyló fénnyel vonva be a porzó dűlőt. Nem vesztegették tovább az időt: megragadta a kis szekér rúdját, Borda pedig halk mordulással vett fel a ritmust a lány oldalán.
A dűlőút hamarosan kanyargósabbá vált, s a fűzfák takarásából lassan kirajzolódott a folyó ezüstös szalagja. A gázló hűvös, párás levegője már messziről érződött. A part menti bokrok tövében, alig néhány lépésre az úttól, egy görnyedt hátú, elnyűtt ruhájú öregasszony kuporgott, s fagyos ujjakkal próbált összefogni egy csekélyke rőzseköteget.
Mirella léptei maguktól lelassultak. A gőgös urakkal szembeni maró cinizmusa pillanatok alatt elpárolgott, átadva helyét a benne lakozó gyengéd figyelemnek. Odalépett a didergő anyókához, miközben Borda éber tekintettel őrizte a közeledést. A lány benyúlt a szoknyája rejtett zsebébe, s a bíborselyem úrfitól szerzett ezüstökből egy nehéz érmét nyomott a meglepett asszony kérges tenyerébe.
– Vegyen rajta egy jó meleg takarót meg ennivalót, néném – mondta Mirella halk, meleg hangon, s mielőtt a néni megszólalhatott volna, már vissza is fordult a kordóhoz.
Borda elégedett horkantással csatlakozott hozzá, ahogy a szekér kerekei elérték a gázló első kavicsos zátonyait.