A kanyargó dűlőúton

A poros dűlőútra kiérve a város zaja végleg megcsillapodott mögöttük. Mirella fújt egy mélyet, ahogy a délutáni napfény megcsillant a fák lombjai között, s lépteit végre kényelmesebbre fogta. A kordé halk zörgése megnyugtató ritmust adott a meneteléshez, Borda pedig éber füllel, de lényegesen lazább tartással ügetett a lány oldalán.
– Látod, pajtás? Az ilyen selyemruhás pávák mindig azt hiszik, hogy az egész világ az ő lábaik előtt hever – jegyezte meg Mirella halk, huncut mosollyal az arcán. – De legalább a szobrász öregnek jut ma estére tisztességes vacsora.
Borda egy rövid horkantással felelt, mint aki teljes mértékben egyetért a döntéssel, majd orrát a szél felé fordította. A gázló felé vezető út még jó pár mérföldet ígért, de a szorongató városi levegő után a nyílt mező szabadsága valóságos felüdülés volt mindkettőjük számára.
A lány benyúlt a szoknyája rejtett zsebébe, s ujjai között megcsörrentek a korábban megszerzett ezüstök. Nem kérkedett a zsákmánnyal, de a megelégedettség melegsége járta át: a csalóktól és fennhéjázóktól elvett garasokból hamarosan újabb takarókat és orvosságot vesz a szegény sorsúaknak.
Ahogy a dűlőút egy fűzfákkal szegélyezett kis patakmederhez ért, Mirella megtorpant egy pillanatra. Leoldotta a kulacsát a kordé oldaláról, ivott egy korty hűs vizet, majd a tenyeréből a hűséges ebnek is adott. Borda hálásan lefetyelte a vizet, miközben szemeivel a távoli kanyart pásztázta. A porfelhő mögöttük lassan elült, s a városháza hajdúinak sem volt nyoma – a pórul járt úrfi valószínűleg jobbnak látta, ha nem csinál nagyobb nevetséget magából.