A vásárkapu árnyékában

A bíborselyemben feszítő pimasz alak szinte futva menekült a tömegben, miközben kétségbeesetten porolta finom kelméjét. Az idős faszobrász remegő kézzel szorongatta a tenyerébe pottyant ezüstöket, s hálás tekintettel fordult a lány felé.
– Leányom, a jóisten áldjon meg! Fogadd el legalább ezt a kis faragott figurát köszönetképpen!
Mirella azonban éles kézmozdulattal intette le az öreget, hangjában szikrázó ingerültséggel.
– Tartsa csak meg, mester! Inkább vegyen belőle meleg ételt meg tisztességes fát, ahelyett hogy ingyen munkálkodna az ilyen pöffeszkedő úrfiaknak! – vágta rá metsző határozottsággal.
Borda morogva méregette a tömeget. Az eb fülei hátracsapódtak; pontosan érezte, hogy a megszégyenített selyemkabátos aligha nyeli le a keserű pirulát, s hamarosan a városi hajdúkkal térhet vissza.
– Gyerünk, Borda, nincs időnk itt ácsorogni! – sziszegte Mirella, és gyors mozdulattal felkapta a portékás kosarát.
Gyors, elszánt léptekkel indultak meg a piaci bódék sűrűjében. A lány szeme még mindig szikrázott a gőgös uraság pimaszsága miatt, de lépteit egy pillanatra sem lassította. A kofák kiabálása és a kordék zörgése lassan mögöttük maradt, amint átvágtak a vásártér déli kapuján, a városszéli dűlőút felé.