A bíborselyem úrfi

Mirella elégedett mosollyal igazította meg a szoknyája redőit, majd csendes intéssel jelzett Bordának. A szőrös védelmező egyetlen halk horkantással nyugtázta a sikeres üzletet, miközben a vásártér lassan megtelt a kofák kiabálásával és a friss kenyér illatával.
Nem kellett sokat várniuk a következő lehetőségre. A szomszédos faszobrász pultjánál egy pöffeszkedő úrfi tette a szépet. Cifrán hímzett, méregdrága selyemkabátja sárga fénnyel világított a reggeli szürkeségben, miközben pimaszul alacsony árat kínált az öreg mester gondosan faragott kelengyésládájáért.
– Ilyen silány holmiért egyetlen rézgaras is sok, öregem! – fintorgott az úrfi, s közben kecsesen megigazította selyemkabátja ujját.
Mirella szemeiben pajkos szikra gyúlt. Könnyed léptekkel odasétált a pult elé, és csicsergő hangon csatlakozott a beszélgetéshez.
– Ó, tekintetes uram, mily éles szemmel forgatja a szót! Ám egy ilyen pazar selyemkabát viselőjének igazán kijár a szerencse: a mester ládája varázslatos rejtett rekeszeket őriz, amelyben a féltett ezüstök sosem lelik rablójukat.
Borda eközben komótosan előlépett, és mint aki a legtermészetesebb dolgot teszi, ráült az úrfi selyemkabátjának finom uszályára. Az úrfi mozdulni próbált, de a hatalmas fekete eb mozdulatlan súlya s a lány bűvös mosolya gyorsan jobb belátásra bírta. A cifrába öltözött vevő végül mélyen a szüszébe nyúlt, s a kért ár dupláját tette le az öreg kézműves remegő tenyerébe, csak hogy épségben kiszabadítsa drága kelméjét.