A ködös elágazásnál

A nyirkos avaron csak halk surranással haladt a kordé. Az éjszakai pára csontig hatolt, de Mirella belső mosolya mit sem vesztett melegéből: a pöffeszkedő úrfitól ravaszul kicsalt ezüst végre oda került, ahol valóban életeket mentett. A megmentett jobbágycsalád már a sekély gázló felé tartott, biztonságban a hajdúk kapzsi tekintetétől.
Borda azonban nem lazított a feszültségen. Alacsonyan tartott orral, szinte némán suhant a kordé mellett, szőre borzolódott a nyakán. A fák törzsei között sűrű köd kúszott elő, s a kanyargós erdei csapás hirtelen egy homályos elágazáshoz ért. A korhadt útjelző szánalmasan fityegett az egyik öreg bükkfa törzsén, a felirata rég elenyészett az időjárás viszontagságaiban.
– Na, szép kis útbaigazítás a semmi közepén – suttogta Mirella halk, csípős humorral, miközben megtorpantotta a kordét. – A jobb oldali ösvény a köves gerincre visz, a bal meg le a mocsaras égeresbe.
Borda halkan, óvatosan felmordult, s a bal oldali, sötétségbe vesző csapás felé bökött a nedves orrával. Pompás ösztönei megsúgták: a sáros égeresben ugyan nehezebb a haladás, ám a sziklás gerincen messzire visszhangozna a kerekek zörgése.
– Igazad van, öregem – bólogatott a lány, s átrendezte a szekéren a gubákat, hogy semmi se zörögjön. – A sár tisztítható, a tömlöc viszont maradandó. Megragadta a kordé rúdját, s a sűrűsödő homályban magabiztosan vágott neki az ismeretlen völgyi ösvénynek.