Út a gázlóhoz

A sikátorok nyirkos félhomálya hűvösen csapódott Mirella arcába, amint maga mögött hagyta a vásári forgatag zaját. A házak falai errefölé szinte egymásra dőltek, teljesen elzárva a délutáni fényeket a sárga saras macskakövektől. Borda csendes léptekkel haladt az oldalán, de felborzolt szőre és éber tekintete jelzte: a veszély ezen a félreeső részen sem múlt el.
Az utca végén, a gázlóhoz vezető fahíd tövében két kapatos alak gubbasztott egy törött hordón. Amint meglátták a köpenyébe burkolózó nőt, gúnyos vigyorral tápászkodtak fel a sötétből.
– Hoppá, szép leányzó! – kiáltott rájuk az egyik, tolakodón közelebb lépve. – A folyópartra nem ingyen vezet az út. Pár garas a hídvám, vagy itt maradsz velünk!
Mirella megtorpant, ajka csípős, maró mosolyra húzódott, miközben szemeiben sötét harag szikrázott.
– A hídvámot a városházán szedik, nem egy rohadó hordó mögött, te söpredék – vágta rá jeges, vágó hangon. – Ha pedig hozzám érsz, a kutyám ingyen veszi le a kezedről az ujjat.
Borda nem teketóriázott: halkan, fenyegetően felmordult, s sárga szemeit a tolakodó férfi torkára szegezte. A két alak rögvest megtorpant; a fenyegető fenevad láttán gyorsan elillant a részeg bátorságuk. Dühösen mormogva félreálltak. Mirella emelt fővel lépett el mellettük, határozottan tartva a folyóparti gázló felé.