A sikátor árnyai

A didergő suhancot maga mögött hagyva Mirella szorosabbra húzta vállán a szürke köpenyt. A vásári forgatag zsivaja szinte elborította a belső sorokat, de a nő tekintete éles maradt, árgus szemekkel figyelte a tömeget. Borda közvetlenül a sarkában lépkedett, fülei hátralapultak, sötét bundája borzolódott a feszültségtől.
– Még hogy tisztességes vásár... – sziszegte Mirella halkan, miközben elhaladtak egy selyemkereskedő túlárazott portékái mellett. A méregdrága kelmék árnyékában éhes szemű tisztviselők lapultak, készen arra, hogy felmarkolják a maguk jussát minden egyes eladott garasból. A pöffeszkedő elöljárók látványa csak még jobban szította benne a dühöt.
Ahogy a keskenyebb, árnyékosabb sikátorok felé fordultak, egy pimasz hajdú lépett ki az egyik bódé mögül, s durván állta útjukat. A férfi gyanakvóan mérte végig Mirella egyszerű öltözékét és a mellette morgó fekete kutyát.
– Állj csak meg, fehérszemély! – csattant fel a hajdú, miközben gőgösen a kardja markolatára tapasztotta a tenyerét. – Hol a vásári bárcád? Ezen a soron nem mászkálhat akárki!
Mirella szeme veszélyesen villant meg. Meg sem próbált alázatosnak tűnni; ajka gúnyos mosolyra húzódott, s egyetlen éles mozdulattal felmutatta a korábban kijátszott, megpecsételt írást. Borda eközben vészjósló, mély horkanással lépett a hajdú felé, villantva hegyes agarait.
– Keress magadnak más áldozatot, vitéz uram – felelte Mirella vágó hangon. – A kapuőreitek már ellenőrizték. Vagy talán velük akarsz vitatkozni a törvényről?
A hajdú megtorpant, tekintete a fenyegető kutyára, majd a pecsétre tévedt. Dühösen mormolt valamit az orra alatt, köpött egyet a porba, és hátralépett. Mirella egyetlen pillantást sem pazarolt rá többet, s Borda kíséretében határozottan haladt tovább a gázló felé vezető, eldugottabb utcákon.