Ezüst az éhes marokba

A tiszttartó gyanakvóan felhorkant, de a szúró fájdalom azonnal újabb grimasszá torzította dölyfös ábrázatát.
– Mit akar, te fehérszemély? – mordult rá, miközben fejedelmi tartást próbált felvenni. – Nincs időm a kofák zagyvaságaira!
– Dehogy zagyvaság, tekintetes úr – hunyorított Mirella, és finom mozdulattal előhúzta zsebéből az agyagtégelyt. – Ritka, keleti gyógynövényekből és illatos faggyúból főzött csodabalzsam ez. Egyetlen dörzsölés, és a lábnyavalya úgy elillan, mintha sosem létezett volna!
A tiszttartó megvetően végigmérte a nőt, ám mikor Borda óvatosan előrelépett, s egy halk, fenyegető morgással nyomatékosította gazdája szavait, az elöljáró nyomban megenyhült. A sajgó végtag kínja végleg legyőzte a gőgjét.
– Bánom is én, adja ide! – vakkantotta, és kapkodva kikanalazott két csillogó ezüstöt a csecsebecsés erszényéből.
Mirella álszent alázattal nyújtotta át a közönséges faggyúval teli tégelyt, majd elégedetten zárta markát a csengő érmékre. Borda sötét árnyként vigyázta lépteit, miközben gyorsan maguk mögött hagyták a tisztet, aki már lelkesen dörzsölte lábára a haszontalan kenőcsöt.
Néhány lépéssel odébb, egy roskatag szekér árnyékában didergő, rongyos suhanc gubbasztott, vágyakozva bámulva a friss cipókat. Mirella mellé lépett, és a megszeppent fiú kinyújtott, koszos tenyerébe pottyantotta a tiszttartó ezüstjeit.
– Vegyél valami meleget, öcsém, s emlegesd jó szívvel a tekintetes urat! – kacsintott a fiúra, majd Bordával az oldalán eltűnt a vásári forgatagban.