A tiszttartó nyavalyája

A belső sorok forgataga nyomban elnyelte őket. A fűszeresek bódéi, a mészárosok pultjai és a selymet kínáló kalmárok sátrai között akkora tülekedés kerekedett, hogy alig lehetett egyenesen lépkedni. Borda szorosan Mirella szoknyája mellett sündörgött; bár a kapunál fenyegetően vicsorgott, a tömeg hirtelen közelsége és az idegen szagok láthatóan gyanakvóvá tették. Sötét szőre borzolódott, szemei feszülten jártak körbe-körbe.
Mirella azonban nem vesztegette az idejét. Ravasz tekintete végigsiklott a vásározók során, míg meg nem állapodott egy díszes posztóba öltözött, kackiás bajszú férfin. A gőgös tiszttartó volt az, egyenesen a tartományi úr udvarából. A pöffeszkedő elöljáró megvetően méregette a kofákat, ám a büszke tartást csúnyán elrontotta, hogy valahányszor a bal lábára nehezedett, fojtott nyögéssel görbült meg a háta.
– Látod, Borda? A sors mindig tálcán kínálja a balekot – suttogta Mirella a kutyának, miközben ujjaival a köténye zsebében lapuló, olcsó faggyúval és illatos gazfűvel teli agyagtégelyt tapogatta.
Szelíd, ártatlan mosolyt öltött az arcára, majd kikerülve egy tolakodó hordárt, egyenesen a sántikáló tiszttartó felé vette az irányt. Mielőtt az elöljáró ráripakodhatott volna a tömegre, Mirella álszent alázattal állt meg előtte.
– Micsoda gyötrelem lehet egy ilyen tekintetes úrnak a pórnép sarában sántikálnia! – rebegte mézesmázos hangon.