A sötét sodrás

A fahíd után a talaj megváltozott: a sárga sarat felváltotta a folyóparti gubancos füves csuszamlás. A gázló vize sötéten, sebesen kanyargott a szürke kavicsok között. Mirella megállt a parton, halkan beszívta a párás, hideg levegőt. Szíve hevesen vert; a sikátorból hozott feszültség még nem ült el a mellkasában.
Borda a lábához lapult, fülei hátracsapódtak. A kutya nem kedvelte a mély vizet, és a túlparti sűrű homály most különösen fenyegetőnek tetszett. Mirella óvatosan felhúzta szoknyája szélét, és az első lapos kőre lépett. A kavics megmozdult alatta, de a lány ügyesen megtartotta az egyensúlyát.
– Gyere, Borda, csak pár lépés – suttogta halkan, szinte csak önmagát nyugtatva.
A sodrás a térdéig ért, a hideg víz azonnal átáztatta a csizmáját. Minden egyes lépésnél érezte a meder alatt megbúvó csúszós köveket. Ahogy a sodrás közepe felé értek, a túloldali bokrosból egy halk ágropanás hallatszott. Borda azonnal megtorpant a vízben, szőre égnek állt, de nem ugatott ki: tudta, hogy a csönd most az egyetlen szövetségesük.
Mirella nem habozott. Gyorsított a léptein, átgázolt a mélyebb részen, majd magabiztosan kievickélt a túlparti homokzátonyra. Borda megrázta magát, sárga szemeivel a sötétedő erdősávot pásztázta. Sikerült átkelniük, de a veszély szele még mindig ott kísértett a fák között.