Árnyak a dűlőúton — új hang

Mirella a partra érve azonnal kicsavarta vizes szoknyája alját, miközben a fogát csikorgatta a dermesztő hidegtől. A sötét bozótos csendbe borult, de a lány nem szándékozott megvárni, míg az árnyak közül valaki rátámad.
– Felőlem akáriki lapul a fák mögött, jobban teszi, ha tisztes távolságot tart! – sziszegte élesen, s megigazította övén a nehéz erszényt, amelyben a gőgös tiszttartótól kicsalt ezüstök csörögtek. – Gyere, Borda, a víz átáztatott, de a kedvemet nem veszik el ilyen könnyen.
A fekete kutya halkan, mélyről jövő morgással válaszolt. Csuromvizes bundáját megrázta, sárga szemeivel sötéten méregette a fekete lombkoronákat, de engedelmesen Mirella sarkában maradt. A csizmák alatt sűrű, cuppogó avar borította a meredek kapaszkodót, ahogy maga mögött hagyták a folyó sebes zúgását.
Az erdei ösvény kanyarulatában egy kidőlt tölgyfa törzse torlaszolta el az utat. Mirella ruganyosan átlépte a vastag kérget, s ekkor észrevette a fába csapott, friss fejszenyomot. Valaki nemrég járhatott erre, és sietve jelölte meg a csapást. A lány szája szélén maró mosoly jelent meg: ha pöffeszkedő úrfiak vagy kapzsi hajdúk hagyták itt a jelüket, hamarosan megtanulják, mibe kerül szembekerülni a vásárok tüzével.