Út a gázló felé

Miután a gyerekek hálás mosollyal majszolták a falatokat, Mirella elégedetten csúsztatta be az övébe a tiszttartótól kicsikart pecsétes papirost. A védelmet nyújtó írás birtokában a vásártéren már biztonságban tudhatták magukat, ám az igazi feladat még csak most várt rájuk. A szekér dupla fenekében lapuló értékes posztóbálákat még az éjjel át kellett juttatniuk a vízen, messze a fináncok árgus tekintetétől.
– Gyere, Borda, nézzük meg azt a gázlót – intett a lány a fekete ebnek, aki halk horkantással rögtön a nyomába szegődött.
A vásártér zaját hamar felváltotta a patakparti füzek halk suhogása. Mirella óvatos, megfontolt léptekkel haladt a kanyargó ösvényen, s éber szemmel méregette a gázló környékét. A víz ezen a szakaszon sekélyen csobogott a kavicsokon, ám a sodrás és a csúszós meder így is alapos terepszemlét kívánt az éjszakai teherhordáshoz. Borda feszült figyelemmel trappolt elöl, orrát a nedves avarhoz nyomva ellenőrizte, nem leselkedik-e nemkívánatos tanú a bokrok sűrűjében.
Kicsit odébb, a fák lombjai között már kirajzolódtak a mészégetők alacsony, füstös kunyhói. A fanyar mészillat és a felszálló finom füstcsík jelezte, hogy a munkások a kunyhóik mélyén pihennek. Mirella jól tudta, hogy a mészégetők sosem ütötték az orrukat más dolgába, így a gázló melletti part ideális rejtekhelynek ígérkezett.
– Tökéletes hely – suttogta a lány, s elégedett mosollyal simított végig Borda sűrű bundáján. – Ha beköszönt az éjszaka, a posztó biztonságban átér a túlsó partra.