Pecsétes papiros

A tiszttartó arca eltorzult a kapzsiság és a kínzó fájdalom küzdelmétől. De amint a jobb térdébe újra belenyilallott a hasogató görcs, reszkető kézzel halászott elő három csillogó ezüstöt a bőrelszíjából, s a szekér bakjára csapott egy előre lepecsételt, írott papirost is.
– Tessék, te leányzó! De ha nem használ, a kalodába záratlak! – sziszegte, miközben kapkodva elragadta az agyagtégelyt, s a lépcső tövében már kente is a bokájára a büdös faggyúkeveréket.
Mirella alázatosan meghajolt, miközben a garasok gyorsan a köténye zsebébe vándoroltak. Borda egy utolsó, halk morgással kísérte a sántikálva távolodó hivatalnokot, aki szinte azonnal magyarázni kezdte saját magának, hogy a hűvös zsír máris enyhíti a kínjait.
– Jó munka volt, cimbora – suttogta Mirella, s megveregette a fekete eb nyakát. – Ez a pecsétes papír többet ér a garasoknál. Most már senki sem zaklat minket a vásártéren.
A lány nem tehetetlenkedett tovább: gyorsan igazított egyet a ponyván, majd a rejtett rekeszből előhalászott egy durva szövésű pokrócot meg egy szakadt tarisznyát. A vásártér szélén didergő, ázott ruhájú zsellérgyerekek kíváncsian figyeltek a kerék mellől. Mirella feléjük fordult, s arcáról nyoma is veszett a hivatalnoknak mutatott csalfaságnak; szeme meleg szeretettel telt meg, amint kiosztotta köztük a száraz kenyeret.